A mediterrán stílus leginkább a szangvinikus – a szangvisz, azaz vér szóból ered –, a vérmes természetű emberek életformája. Olyan szalmaláng természetű emberre mondjuk ezt, akinek hevesek az érzelmi reakciói, s amilyen könnyen keletkeznek, olyan könnyen el is múlnak. Az úgynevezett olaszos vagy spanyolos temperamentumú ember indulatosnak, ingerlékenynek tűnik, de aki ismeri, nem tart tőle, hiszen tudja, hamar lecsillapodik. Nem haragtartó. A mediterrán éghajlati övben az élet is végletes: a felpörgetett napok közt beáll a déli szieszta. E kettősség él azokban az emberekben, akik azonosságot vállalnak a mediterrán életformával, és külső jegyeit maguk köré gyűjtik. Aktív állapotukban lelkesek, éberek, sokat és tartalmasan beszélő társak, akik igen sok energiát követelnek a környezetüktől is. A vastag, egyenetlenül vakolt falak legtöbbször hófehérek ezen a tájon, de előfordul az okker szín is. Néhol előszeretettel alkalmazzák a kéknek egy bizonyos árnyalatát a faszerkezetek festésére, például az ablakkereteknél, zsalugátereken, illetve a külső gerendázaton. Padlóként szeretik a terrakottát, a mázas kerámialapokat, de a természetes kőburkolatok is közkedveltek. Ezek az anyagok az idő múlásával megkopnak, s ez a patina hozzájárul ahhoz a jellegzetes hangulathoz, ami az elmúlt korok bensőséges légkörét árasztja. A felforrósodott padlót szívesen locsolják fel hideg vízzel, így hűsítve az egyes helyiségeket. A színek és tárgyak játékának befogadása önmagában is megmozgatja gondolatvilágunkat, aktív fantáziaéletre sarkall. Néha azonban becsempész olyan elemeket is, amelyeken megpihenhet a szem, engedi a lazulást, a pihenést, a végtelenség illúziójába ringat. Spanyolországban megfigyelhető a mórok öröksége az áttört, csipkézett fémrácsozatok, az egymásba fonódó motívumok és a színes mázas csempék formájában. A szegekkel kivert, díszes vasalatokkal ellátott súlyos, tömör faajtókat éppúgy szeretik, mint az olaszok. Kedvelik a sötét árnyalatú Jakab-korabeli faragott fabútorokat, a vaspántjaitól súlyos ládákat. A kézzel festett terrakotta edények – majolikák – megtalálhatók minden valamirevaló háztartásban. A majolika szó tulajdonképpen Majorkáról származik, és a tiszta színű ónmáz jellemző rá. A fehér alapra festett színpompás, bonyolult mintázat vidámsággal, élettel itatja át az egyszerű formájú edényeket. A görög épületeket a fehérre meszelt falakon kívül a gyönyörű vaskos faajtók és -ablakok jellemzik. A szőlőlugasokkal árnyékolt gyönyörű erkélyek szinte mindenütt a görög építészet visszatérő elemei közé tartoznak. A padlót sokfelé fekete és fehér kavicsokkal rakják ki, de kedvelik a mázas, vagy máz nélküli kerámialapokat is. Az erkélyeket, verandákat légiesen finom kovácsoltvasból, vagy robusztusabb, kőből faragott korláttal határolják. A terrakottából készült úgynevezett píthoszokat, az óriási méretű jellegzetes krétai tárolóedényeket az ősi technológiára hagyatkozva még ma is szőlővenyigével égetik ki. Szantorini asszonyai hagyományos módszerekkel szövik az élénk színű csíkokkal átszőtt textileket, ágytakarókat. A stílus színes, vibráló jegyeit értékelő személyiség gyors érzelmi változásai okán néha mások számára kevésbé érthető lehet. Kapkodónak tűnhet az, aki mindig mást akar, vagy az a vád érheti, hogy nem elég precíz, vagy nem túl kitartó. Döntéseiben gyakran irányítják pillanatnyi érzelmei, de megéri, nem? A vibráló, életteli valóságot választotta, s az élethez hozzátartozik a vidámság és a szomorúság, a sírás és a nevetés, a harsány, kirobbanó energia és a pihenés is. A stílus jegyeit összegezve: a mediterrán légkörre jellemző a hűvöset árasztó csempepadlózat, a girbegurba vakolatú, fehérre meszelt fal, a kovácsoltvas rács, kiegészítők. Ha ezt megtoldjuk gyékényszőnyegekkel, egyszerű vonalú bútorzattal, díszítő kezünk nyomával, s ha netán egyszerű kerámiaedényekben még egy-két mediterrán növényt is el tudunk helyezni, máris hívhatjuk a vendégeket egy szuflakira, pizzára vagy paellára.